Vault 101

Háború. A háború sosem változik. Az emberiség hajnala óta, mikor őseink felfedezték a kövek és csontok gyilkoló erejét, örökké háború dúlt. Hol Isten nevében, hol az igazságért vagy szabadságért. Hol csak valami elmebeteg mészárlásért. De a háború... a háború sosem változott.

Miután a 21. században elfogytak a nyersanyagok, 2052-ben kitört a Nyersanyag Háború. Az ENSZ feloszlott, az Egyesült Államokban hatalmas, pusztító járvány tört ki, Kína pedig világuralomra tört. 2077-ben végül a Nyersanyag Háború átalakult a Nagy Háborúvá. Ennek közvetlen következménye az lett, hogy közel két óra alatt kipusztult a Föld lakosságának nagyrésze. Hogy ki indította el az atomcsapásokat, azt pontosan senki nem tudja. Egyes feltételezések szerint csupán unatkozó számítógépek.

A krízis idején az Egyesült Államok kormánya többszáz menedéket épített az ország minden területén, ahol a tehetősebb családok túlélhették a nukleáris holokausztot. Ezek a menedékek teljesen önellátónak épültek, hogy évszázadokon keresztül képesek legyenek kibírni az emberek, teljes elszigeteltségben, hiszen odakint képtelenség a radioaktív világban élni. Én is egy ilyen menedékben születtem, a 101-es Menedékben. A menedékben születsz és a menedékben fogsz meghalni, mondják az Örzők. Hiszen a menedékekbe soha nem léphet be senki és soha, senki nem hagyhatja el. Legalábbis ezt mondták nekünk...

Megaton

Ott álltam a város hatalmas bezárt kapuja előtt. Aztán megpillantottam egy borotot, aki felém jött. Pontosabban inkább bicegett. Nem mondhatni, hogy mozgását túlságosan megtervezték volna. Láttam már pár robotot a menedékben, de ez egyikre sem hasonlított. Végül mikor odaért hozzám, illedelmesen köszöntött és elnézést kért, amiért nem jutottam be eddig, csak épp útonállók támadták meg a várost és addig bezárta. Majd a kapuk hatalmas fémes csikorgással kinyiltak én pedig beléphettem.

Belülről sokkal kisebbnek tűnt ez a hely. Talán mert egy hatalmas kráter köré épült és a mélység a nagyság érzetét kelti. A kárter közepén egy bomba volt a földbe fúródva, körülötte pedig egy kisebb tavacska volt, melyet néhány köppenyes alak állt körbe és vadul hajlongtak a bomba előtt. Viszont határozottan élettel teli volt ez a kis gödör. Sok kis apró ház, szorosan egymásra építve. Ugyanolyan fémlemezekből épültek, mint a város hatalmas kerítései. Nem mondanám, hogy álom hely, de mégis egész szimpatikusnak tűnt. Aztán felbukkant egy cowboy kalapos fekete fickó a kráter közepéhez vezető lépcsők alján és idefutott hozzám. Mint kiderült, ő a város Sherrifje, ő felel itt a rendért. A hátán lévő puska méretéből adódóan azonban nem hiszem, hogy sok munkája akad...

A város neve (bár magamtól is rájöhettem volna) a kráter alján található bomba miatt kapta a nevét. Egészen pontosan, a kráter alján található atombomba miatt. A Nagy Háborúban csapódott be erre a helyre, azonban valamilyen csoda folytán nem robbant fel és azóta az emberek egy része istenként tiszteli. Külön egyházat hoztak létre az egész hercehúrca miatt, de hogy a Sherrif szavait idézzem, "komplett idióták". Igazából sok vizet nem zavarnak, így nem bántja őket senki. Az emberek pedig megszokták, hogy egy fel nem robbant bomba mellett élnek, így senkit nem érdekel ez már.

Kérdeztem Apámról, hátha esetleg látta, hallott róla valamit, de elmondása szerint akkora a nyűzsgés a városban, hogy képtelen mindenkit megjegyezni, sajnos nem tudott segíteni. Azonban azt tanácsolta, hogy térjek be a helyi bárba, ott általában mindenki megfordul, hátha valaki látta. Megköszöntem a segítséget, majd el is indultam, remélve, hogy Apám nyomára bukkanhatok végre.

A bárban egy maréknyi ember lézengett. Voltak akik kártyáztak, voltak akik csak egymaguk ültek a pultnál és ittak. Egy-két lány sétálgatott fel-alá fura öltözetben és alaposan végigmértek. Hát munkára fel - gondoltam és megszólítottam az első alakot. Aki csak a válla felett egy "takarodj" -ot lökött oda nekem. Azt hiszem így nem leszek túl szerencsés. Sajnos a következő két jelölt is hasonlóképp reagált rám, így inkább nem akartam erőltetni a dolgot. Épp menni készültem mikor a pultos nő megszólított. Mondtam neki, hogy nem inni szeretnék, Apámat keresem. Segíteni azonban nem tudott. Azt ajánlotta, hogy beszéljek Moriartyval, a bár tulajával, ő általában elég jóban szokott lenni az emberekkel. Sajnos most azonban nincs itt. Még nem fejezte be a mondatot, amikor a háta mögül megjelent egy tálca pohárral a kezében egy... hát nem is tudom hogy jellemezzem. Mozgó hulla? Egy sovány, hófehér bőrű ember(?) sétált a pulthoz, fején több helyen kilátszott a csont a bőre alól. Ilyesmit az ember csak a horror könyvekben olvas, de ez ott állt konkrétan mellettem.

- Hmm? Ja, ő csak Gob. Nem kell félni tőle, ő csak egy Ghoul. Na meg persze az ehhez tartozó fura természet - mondta a pultos nő. Inkább nem is firtattam tovább a dolgot. Elköszöntem és elindultam felfedezni a várost, hátha később Moriarty visszatér a bárba. Ahogy elindultam kifelé az ajtón, még egy pillantást vetettem Gobra, aki egy hangos "mit bámulsz?!" felkiáltással adta tudtomra, hogy valóban ideje lesz távoznom. Azt hiszem igyekszem elkerülni majd őt...

- Nézz a fénybe fiam. Így. Jólvan, minden a legnagyobb rendben. Makk egészséges vagy! - mondta apám, miközben a szemem a nagy fény után újra hozzászokott a szoba világításához. Ma van a nagy nap. 16 éves lettem. A menedékben ilyenkor mindenkinek el kell végeznie a nagy tesztet. Ez egy pszichológiai alkalmassági teszt. Feltesznek nekünk 10 kérdést és a válaszaink alapján eldöntik, hogy mi lesz a legalkalmasabb munka nekünk a menedékben. Bár nem lehet megbukni, de senki nem szeretné az alagsorban végezni takarítóként, ezért mindenki fél a teszttől. Én is. De sajnos édesapám messziről kiszagolja ha egy gyerek csak tetteti a betegséget, én meg hát a fia vagyok, ki ismerne engem jobban?

Így hát kénytelen voltam elindulni a tesztre és próbálkoztam lelkileg felkészülni erre az egészre. Hogy nézne ki, hogy életem hátralévő részében üres folyosókat mosok fel és óriás csótányokat hajkurászok? Miközben ezen járt az agyam, útközben belebotlottam Amatába és Butchba. Na meg az ő cimboráiba. A fantasztikus Alagúti Kígyókba. Bahh, ilyen nevet kitalálni. Most azt hiszik magukról, hogy ők a menők és folyton piszkálják Amatát meg engem. Persze csak amíg meg nem jelenik az Örző és el nem zavarja őket. Most viszont az Örző nem volt sehol, így nekem kellett megvédenem Amatát. Persze Butch hozta a szokásos formáját és nem értett a szép szóból, sőt végül rám is támadt. A csapásai végül nem találtak el, viszont egyik társát jól tarkón vágta, az pedig eszméletlenül terült el a padlón. Lehet ő a szerencsés, megússza a tesztet. Végül egy jól irányzott ütéssel szájon vágtam Butchot, mikor megjelent Amata apukája és szétválasztott minket. Megkaptuk a szokásos fenyítést, aztán beterelt minket a terembe, ahol a vizsgáztató már izgatottan várt minket. Azt hiszem Butch és én ezzel még nem fejeztük be.

A teszt szerencsére közel sem volt olyan nehéz, mint vártam. A kérdésekre könnyedén tudtam válaszolni és úgy gondolom megtaláltam mindig a legoptimálisabb választ. A vizsgáztató is így gondolta az értékeléskor és úgy találta, hogy leginkább mechanikus és technikai dolgokhoz van érzékem. Ez jó hír! Mindig érdekeltek a kütyük és szerettem otthon mindent megbuherálni. Talán mégse lesz olyan vészes a jövő mint gondoltam...

2. nap

Végül mégis sikerült elbóbiskolnom. Ilyen hülye egy álmot! Újra gyerek voltam és a nagy teszt napja volt. Elég volt egyszer átélnem, hát most még ez is. Azt hiszem a nagy izgalom hatására lehetett ez. Azonban nem magamtól ébredtem fel, hanem az utcán valami zajt csapott. És ezúttal nem a rádiós robot, hanem határozottabban élettel telibbnek tűnt. Óvatosan odaosontam a pince ablakához és kilestem.

Persze sikerült kapásból a felkelő napba néznem, úgyhogy megint elvakultam. Ideje lenne már megszoknom a napot. Eddig csak mesterséges fényben éltem, idekint úgy látom ilyenben nem nagyon lesz részem.

Mikor hozzászokott a szemem a fényhez, egy bőrbe öltözött férfit láttam keresztülfutni az utcán, vagyis ami abból maradt. Magas, vékony, világos bőrű férfi volt, sötét haja pedig tarajként állt égnek. Gondoltam inkább nem ő lesz az első kapcsolatom a külvilággal, amikor hatalmas éles hangot hallottam majd egy vörös fénycsík repült át a házak között éppen, hogy elkerülve a futó férfit. Az beugrott egy leomlott fal mögé és előkapta fegyverét. Ekkor pillantottam meg, hogy honnan érkezett az a fura fénycsík. Két tetőtől talpig fémbe burkolózott alak sétált az elbújt férfi felé. Talán ezek is robotok lehetnek? De nem volt időm ezen elgondolkozni, mert a fal mögül kihajolt a tarajos ember és vadul elkezdte lőni a fémembereket. Azok, mintha mi sem történne sétáltak tovább az utcán majd a megfelelő pillanatban az egyik elsütötte a fegyverét és eltalálta a férfit. Alig hittem a szememnek. Az a vörös fénycsík gyakorlatilag tőből szakította le a férfi karját, aki azonnal szörnyethalt. A szívem olyan sebesen kezdett el verni, hogy azt hittem szívrohamot kapok. Én leszek a következő? Ahogy láttam, a fegyverem nem sokat érne ellenük. Csöndben próbáltam figyelni az eseményeket. A két alak odasétált a tetemhez, picit megpiszkálták aztán továbbálltak.

Picit vártam, amíg elmennek, ami kellett is ahhoz, hogy megnyugodjak kissé. Utána lassan előmásztam a pincéből és én is odamentem a hullához. A karja majd' két méterrel alrébb hevert a földön, a hulla körül pedig hatalmas vértócsa volt. Próbáltam picit átkutatni a holttestet, hátha találok nála valamit. Végül gazdagabb lettem egy Rad-X nevű gyógyszerrel, egy tucat kupakkal meg egy csomag csokival. Istenem, hát idekint senki nem eszik normális kaját? Azt hittem bent rossz volt az étel, de kezdem visszasírni... Viszont ez a Rad-X nem jöttem rá mire jó. De inkább eltettem a kupakokkal együtt, talán még jól jöhet. Aztán kivettem leszakadt kezéből a fegyvert, neki már úgyse lesz rá szüksége. Sajnos minden töltényt kilőtt, de inkább ezt is eltettem. Aztán elindultam az úton, ellenkező irányba, mint amerre a két alak továbbment.

A távolban egy mesterséges építmény kezdett körvonalazódni, azonban nem olyannak tűnt, mint a többi romos épület. Inkább olyan volt, mintha valaki fémlemezekből épített volna fel egy hatalmas kerítést. Mikor kezdtem közelebb kerülni beigazolódott a hasonlatom. Tényleg fémlemezekből épített valaki egy hatalmas kerítést. Meg egy hatalmas kaput és ahogy látom körülbelül mindent. A bejárat felett pedig hatalmas betűkkel ott díszelgett legújabb álomásom neve: Megaton.

"A menedékben születsz és a menedékben halsz meg" - tartotta a mondás a bunkeren belül. Csak ez járt a fejemben, miközben a hátam mögött a hatalmas fémajtó hangosan bezáródott. Egyre valószínűbbnek tartom, hogy ez rám nem lesz igaz. Ki tudja mi vár itt kint? Lehet, mire ezek a gondolatok végigfutnak az agyamon, már elegendő sugárzást nyelt el testem és perceken belül meghalok. Vagy mégrosszabb, mutánssá válok. Gyerekkorunkban mindig azzal íjesztegettek minket az Örzők, hogyha nem leszünk jók, elvisznek a mutánsok.

Nagy levegőt vettem és elindultam a szűk barlangban a világos felé. Ahogy egyre inkább közeledtem a bányaszerű járat végéhez, egyre vakítóbb lett a világosság, mire pedig kiértem a járatból teljesen el is vakított a napfény. A nap, melyet sosem láthattam még. Majd, ahogy a szemem hozzászokott a fényhez, Hulladékföld.

Hatalmas kopár vidék, mindenhol romos házakkal (már ahol egyben maradtak). A háttérben a város közepén található Washington emlékmű és a Capitolium romjai láthatóak és mindenhol törmelékek. Utak, autópályák maradványai és hatalmas pusztulás. És sehol, semmi élet. Sehol egy madár, egy bogár vagy bármilyen állat. És halálos csönd. A szél néha lágyan elkezdett fújni, de ezt leszámítva ott áltam a hegyoldalban teljesen csöndben. Hirtelen nagyon egyedül éreztem magam és rögtön Apámra gondoltam. Vajon él még?

Örömmel vettem viszont észre, hogy a sugárzás nem éri el a veszélyes szintet. A PIP-Boy 3000-esem Geiger-Müller számlálója bár kattant néha egyet, de teljesen biztonságosnak mutatta a terepet. Azért megfogadtam, hogy óvatos leszek.

Merre indulhatott el? És én merre induljak? Végül a fölösleges gondolkodás helyett elindultam lefelé a hegyoldalról a legközelebbi civilizáció maradványai felé. Pár romos ház, kiégett autóroncsok és törmelék volt mindenhol. Kíváncsian nézelődtem a romok között, hátha találok valami érdekeset. Mikor a levelesládához közeledtem, egyre gyorsabban kezdett kattogni a sugárzásmérő. Azt hiszem a levelezés manapság nem túl elterjedt dolog és inkább nagy ívben elkerültem. Az egyik faház darabjai között másztam épp át, amikor hirtelen egy távoli hangra lettem figyelmes. Gyorsan beugrottam az egyik felmaradvány mögé és mozdulatlanul fülelni kezdtem. Ahogy közeledett hozzám a hang, egyre inkább felgyorsult a pulzusom, a levegőt is egyre gyorsabban kezdtem venni. Kezem szép lassan a pisztolyhoz csúsztattam és próbáltam felkészülni a legrosszabbra. A hang már nagyon közel járt és mostmár tisztán hallottam, de nem értettem. Zenét hallottam. Tiszta, háború előtti zenét. Óvatosan kikuttantottam a fal mögül és egy repülő robotot pillantottam meg. Kb. úgy nézett ki, mint a Szputnyik, de valahogy olyan fura volt. Félénken felálltam és a kezemet továbbra is a fegyveremen tarva kiléptem a fal mögül. A robot tovább repült, nem is figyelt. Odamentem hozzá, de csak kikerült és folytatta útját. Próbáltam megszólítani, de arra se jött reakció. Egy picit azért megnyugodtam, de nem igazán értettem a dolgot. Bár attól tartok, nem ez lesz az első eset.

Egyre éhesebb kezdtem lenni és kezdett sötétedni is, ezért elkezdtem élelem után kutatni és valami szállást keresni éjszakára. Végül találtam néhány apróságot a romok között. Többekközt két üveg Nuka-Cola nevü üdítőt, egy zacskó sajtos pufit és egy konzerv tonhalat. Utóbbit inkább eldobtam, mert féltem, hogy a pléhdoboz túlságosan sugárzó. Egy romos ház pincéjében bújtam meg éjszakára, bár aludni nem tudtam. Az elmúlt nap izgalmai és az előttem álló út nem hagyott nyugodni. És az ezernyi kérdés sem, mely felmerült bennem eddigi utam során.

Mint például az, hogy hogyan lehetek még életben? Hiszen bent mindenki arról beszélt, hogy még évszázadokig nem mehetünk ki a menedékből, hiszen a sugárzás azonnal megölne minket. Ennek ellenére itt vagyok, élek. És ott van Apám is. Bár sorsáról nem tudok semmit, de nem vagyok hajlandó elhinni azt, hogy vállalkozott volna egy öngyilkos akcióra idekint. A holnapi nap talán választ ad kérdéseimre. De azt már biztosra látom, hogy azonnal élelmet és vizet kell keresnem, mert ez sokkal nehezebb, mint reméltem. Miközben ezen gondolkoztam, egyre inkább elringatott a lágy szellő, ami bejárta a pincét és szépen álomba szenderültem...

A nevem Garrett. Az életem pedig egy hazugság.

Az őseim azon kevesek közé tartoztak, akik a Washington DC közelében lévő Vault 101-es atombunkerbe menekülhettek, mikor kitört a Nagy Háború.

Már régóta el akartam kezdeni írni, mivel úgy gondolom, ha netán meghalnék és valaki megtalálna, talán tudni akarja mi történt velem és miért. Azonban ezidáig nem találtam megfelelő naplónak valót, így próbáltam mindent fejben tartani. Most pedig picit visszafelé bepótolom a dolgokat.

A kezdetek

Anyám a születésemkor meghalt, apám nevelt fel. Nagyon intelligens embernek ismertem meg őt. Orvos, a bunkerben mindenki tisztelte és szerette. Jó volt vele felnőni.

10 éves koromban, ahogy mindenki, én is megkaptam a PIP-Boy 3000-esemet. Természetesen ez is használt volt, mint mindenki másé, de meglehetősen jó állapotban van. Eleinte utáltam, mert nem lehet levenni, életem végéig kísérni fog, azonban idővel megtanultam használni és mostmár élni sem bírnék nélküle. Ez amúgy egy olyan szerkezet, melyet a bal alkarra lehet erősíteni és végülis egy mini számítógépként üzemel. Eltárolhatom benne személyes dolgaimat, figyeli az élet funkcióimat és még zseblámpa is van benne!

Az élet a bunkerben nem volt túl eseménydús. Tanultunk, készültünk az életre. Sok játszópajtásom sem volt. Kevés gyerek volt a bunkerben. Egy kislánnyal viszont már nagyon korán összebarátkoztam, ő Amata. Egy másik gyerek is mély nyomokat hagyott bennem, ő Butch. Sosem tettem ellene semmit, de az első pillanattól fogva utált engem. És Amatát is sokszor bántotta, mert az apja volt a bunker egy Örzője. Amata miatt egyszer verekedtem is vele, azonban valaki időben hívta az Örzőt és nem tudtuk befejezni.

Egy nap Amata ébresztett. Mondta, hogy azonnal meneküljek, meg akarnak ölni! Mint kiderül, apám megszökött a bunkerből. Az Örzők megölték a társát és most értem jönnek. Felkaptam a cuccom, apám titkos pisztolyát és megígértem Amatának, hogy csak akkor használom, ha tényleg muszáj. Az Örzők tényleg nem szórakoztak, azonnal vadászni kezdtek engem és tényleg meg kellett védenem magam. Később összefutottam Butchhal. Innentől változott meg a véleményem mindenről. Apám az áruló. Mindenkit veszélybe sodor. Önző és gyilkos. Ezek a szavak örökre az agyamba vésődnek. Nem így ismertem meg őt és nem vagyok hajlandó elhinni ezeket. Butch persze nem hagyta, hogy továbbmenjek, előkapott egy kést és nekemtámadt. Szerencsére sérülés nélkül sikerült legyőznöm, azonban még mielőtt otthagytam volna, újra apámat szídta és hozzá hasonlított engem. Itt teljesen elborult az agyam, odamentem hozzá, elővettem a pisztolyt, ráfogtam és megszólaltam: "Apám gyilkos és olyan vagyok mint ő. Igazad van." Majd meghúztam a ravaszt és fejbelőttem. Az agyam pedig teljesen elborult, magam se tudom mi történt ezután. A következő emlékem az, hogy egy üvegablakon keresztül leskelődöm be egy szobába, ahol Amata van egy székhez kötözve, mellette áll az apja és egy őr. Az apja rólam kérdezgeti, de Ő nem hajlandó segíteni neki, ezért az őr mindig újra és újra lesújt. Éreztem, hogy megint kezdi elborítani a vér az agyamat, de már nem érdekelt. A következő pillanatban már repültem befelé az ajtón, az őrt az első mozdulattal tarkón lőttem, Amata kimenekült az ajtón, apját pedig a falhoz löktem. Két dolgot akartam. 1. A kulcsokat, hogy kijussak a bunkerből, akármi is vár ott. 2. Hogy Amatát hagyja békén, különben megölöm. Annak ellenére, hogy ott feküdt mellettünk az őr hullája meglehetősen passzív hozzáállást tanusított. Miután azonban belelőttem a lábába, hamar hamar belement, hogy Amatát ne bántsa. A kulcsokkal viszont továbbra is tartozott. Közöltem vele, hogyha nekem mindegy, hogy a hulláját kutatom át vagy átadja nekem. Ez meggyőzte és átadta őket.

A bunker kijáratánál még összefutottam Amatával, kértem, hogy jöjjön velem, de azt mondta neki itt a helye, kint úgyse maradna életben. Bár fogalmam se volt róla, hogy mi vár kint, reméltem, hogy én életben maradok akár pár percig is és a sugárzás nem öl meg azonnal. De meg kellett próbálnom. Elbúcsúztunk egymástól, kiléptem a bunkerből, annak hatalmas fémajtaja pedig hangos csikorgással csukódott be mögöttem. A bejárat tövében csontvázak hevertek, táblákkal, miszerint ők még kint vannak meg engedjék be őket és hasonlók. Ők nem jutottak be a háború előtt....