"A menedékben születsz és a menedékben halsz meg" - tartotta a mondás a bunkeren belül. Csak ez járt a fejemben, miközben a hátam mögött a hatalmas fémajtó hangosan bezáródott. Egyre valószínűbbnek tartom, hogy ez rám nem lesz igaz. Ki tudja mi vár itt kint? Lehet, mire ezek a gondolatok végigfutnak az agyamon, már elegendő sugárzást nyelt el testem és perceken belül meghalok. Vagy mégrosszabb, mutánssá válok. Gyerekkorunkban mindig azzal íjesztegettek minket az Örzők, hogyha nem leszünk jók, elvisznek a mutánsok.
Nagy levegőt vettem és elindultam a szűk barlangban a világos felé. Ahogy egyre inkább közeledtem a bányaszerű járat végéhez, egyre vakítóbb lett a világosság, mire pedig kiértem a járatból teljesen el is vakított a napfény. A nap, melyet sosem láthattam még. Majd, ahogy a szemem hozzászokott a fényhez, Hulladékföld.
Hatalmas kopár vidék, mindenhol romos házakkal (már ahol egyben maradtak). A háttérben a város közepén található Washington emlékmű és a Capitolium romjai láthatóak és mindenhol törmelékek. Utak, autópályák maradványai és hatalmas pusztulás. És sehol, semmi élet. Sehol egy madár, egy bogár vagy bármilyen állat. És halálos csönd. A szél néha lágyan elkezdett fújni, de ezt leszámítva ott áltam a hegyoldalban teljesen csöndben. Hirtelen nagyon egyedül éreztem magam és rögtön Apámra gondoltam. Vajon él még?
Örömmel vettem viszont észre, hogy a sugárzás nem éri el a veszélyes szintet. A PIP-Boy 3000-esem Geiger-Müller számlálója bár kattant néha egyet, de teljesen biztonságosnak mutatta a terepet. Azért megfogadtam, hogy óvatos leszek.
Merre indulhatott el? És én merre induljak? Végül a fölösleges gondolkodás helyett elindultam lefelé a hegyoldalról a legközelebbi civilizáció maradványai felé. Pár romos ház, kiégett autóroncsok és törmelék volt mindenhol. Kíváncsian nézelődtem a romok között, hátha találok valami érdekeset. Mikor a levelesládához közeledtem, egyre gyorsabban kezdett kattogni a sugárzásmérő. Azt hiszem a levelezés manapság nem túl elterjedt dolog és inkább nagy ívben elkerültem. Az egyik faház darabjai között másztam épp át, amikor hirtelen egy távoli hangra lettem figyelmes. Gyorsan beugrottam az egyik felmaradvány mögé és mozdulatlanul fülelni kezdtem. Ahogy közeledett hozzám a hang, egyre inkább felgyorsult a pulzusom, a levegőt is egyre gyorsabban kezdtem venni. Kezem szép lassan a pisztolyhoz csúsztattam és próbáltam felkészülni a legrosszabbra. A hang már nagyon közel járt és mostmár tisztán hallottam, de nem értettem. Zenét hallottam. Tiszta, háború előtti zenét. Óvatosan kikuttantottam a fal mögül és egy repülő robotot pillantottam meg. Kb. úgy nézett ki, mint a Szputnyik, de valahogy olyan fura volt. Félénken felálltam és a kezemet továbbra is a fegyveremen tarva kiléptem a fal mögül. A robot tovább repült, nem is figyelt. Odamentem hozzá, de csak kikerült és folytatta útját. Próbáltam megszólítani, de arra se jött reakció. Egy picit azért megnyugodtam, de nem igazán értettem a dolgot. Bár attól tartok, nem ez lesz az első eset.
Egyre éhesebb kezdtem lenni és kezdett sötétedni is, ezért elkezdtem élelem után kutatni és valami szállást keresni éjszakára. Végül találtam néhány apróságot a romok között. Többekközt két üveg Nuka-Cola nevü üdítőt, egy zacskó sajtos pufit és egy konzerv tonhalat. Utóbbit inkább eldobtam, mert féltem, hogy a pléhdoboz túlságosan sugárzó. Egy romos ház pincéjében bújtam meg éjszakára, bár aludni nem tudtam. Az elmúlt nap izgalmai és az előttem álló út nem hagyott nyugodni. És az ezernyi kérdés sem, mely felmerült bennem eddigi utam során.
Mint például az, hogy hogyan lehetek még életben? Hiszen bent mindenki arról beszélt, hogy még évszázadokig nem mehetünk ki a menedékből, hiszen a sugárzás azonnal megölne minket. Ennek ellenére itt vagyok, élek. És ott van Apám is. Bár sorsáról nem tudok semmit, de nem vagyok hajlandó elhinni azt, hogy vállalkozott volna egy öngyilkos akcióra idekint. A holnapi nap talán választ ad kérdéseimre. De azt már biztosra látom, hogy azonnal élelmet és vizet kell keresnem, mert ez sokkal nehezebb, mint reméltem. Miközben ezen gondolkoztam, egyre inkább elringatott a lágy szellő, ami bejárta a pincét és szépen álomba szenderültem...
