A nevem Garrett. Az életem pedig egy hazugság.
Az őseim azon kevesek közé tartoztak, akik a Washington DC közelében lévő Vault 101-es atombunkerbe menekülhettek, mikor kitört a Nagy Háború.
Már régóta el akartam kezdeni írni, mivel úgy gondolom, ha netán meghalnék és valaki megtalálna, talán tudni akarja mi történt velem és miért. Azonban ezidáig nem találtam megfelelő naplónak valót, így próbáltam mindent fejben tartani. Most pedig picit visszafelé bepótolom a dolgokat.
A kezdetek
Anyám a születésemkor meghalt, apám nevelt fel. Nagyon intelligens embernek ismertem meg őt. Orvos, a bunkerben mindenki tisztelte és szerette. Jó volt vele felnőni.
10 éves koromban, ahogy mindenki, én is megkaptam a PIP-Boy 3000-esemet. Természetesen ez is használt volt, mint mindenki másé, de meglehetősen jó állapotban van. Eleinte utáltam, mert nem lehet levenni, életem végéig kísérni fog, azonban idővel megtanultam használni és mostmár élni sem bírnék nélküle. Ez amúgy egy olyan szerkezet, melyet a bal alkarra lehet erősíteni és végülis egy mini számítógépként üzemel. Eltárolhatom benne személyes dolgaimat, figyeli az élet funkcióimat és még zseblámpa is van benne!
Az élet a bunkerben nem volt túl eseménydús. Tanultunk, készültünk az életre. Sok játszópajtásom sem volt. Kevés gyerek volt a bunkerben. Egy kislánnyal viszont már nagyon korán összebarátkoztam, ő Amata. Egy másik gyerek is mély nyomokat hagyott bennem, ő Butch. Sosem tettem ellene semmit, de az első pillanattól fogva utált engem. És Amatát is sokszor bántotta, mert az apja volt a bunker egy Örzője. Amata miatt egyszer verekedtem is vele, azonban valaki időben hívta az Örzőt és nem tudtuk befejezni.
Egy nap Amata ébresztett. Mondta, hogy azonnal meneküljek, meg akarnak ölni! Mint kiderül, apám megszökött a bunkerből. Az Örzők megölték a társát és most értem jönnek. Felkaptam a cuccom, apám titkos pisztolyát és megígértem Amatának, hogy csak akkor használom, ha tényleg muszáj. Az Örzők tényleg nem szórakoztak, azonnal vadászni kezdtek engem és tényleg meg kellett védenem magam. Később összefutottam Butchhal. Innentől változott meg a véleményem mindenről. Apám az áruló. Mindenkit veszélybe sodor. Önző és gyilkos. Ezek a szavak örökre az agyamba vésődnek. Nem így ismertem meg őt és nem vagyok hajlandó elhinni ezeket. Butch persze nem hagyta, hogy továbbmenjek, előkapott egy kést és nekemtámadt. Szerencsére sérülés nélkül sikerült legyőznöm, azonban még mielőtt otthagytam volna, újra apámat szídta és hozzá hasonlított engem. Itt teljesen elborult az agyam, odamentem hozzá, elővettem a pisztolyt, ráfogtam és megszólaltam: "Apám gyilkos és olyan vagyok mint ő. Igazad van." Majd meghúztam a ravaszt és fejbelőttem. Az agyam pedig teljesen elborult, magam se tudom mi történt ezután. A következő emlékem az, hogy egy üvegablakon keresztül leskelődöm be egy szobába, ahol Amata van egy székhez kötözve, mellette áll az apja és egy őr. Az apja rólam kérdezgeti, de Ő nem hajlandó segíteni neki, ezért az őr mindig újra és újra lesújt. Éreztem, hogy megint kezdi elborítani a vér az agyamat, de már nem érdekelt. A következő pillanatban már repültem befelé az ajtón, az őrt az első mozdulattal tarkón lőttem, Amata kimenekült az ajtón, apját pedig a falhoz löktem. Két dolgot akartam. 1. A kulcsokat, hogy kijussak a bunkerből, akármi is vár ott. 2. Hogy Amatát hagyja békén, különben megölöm. Annak ellenére, hogy ott feküdt mellettünk az őr hullája meglehetősen passzív hozzáállást tanusított. Miután azonban belelőttem a lábába, hamar hamar belement, hogy Amatát ne bántsa. A kulcsokkal viszont továbbra is tartozott. Közöltem vele, hogyha nekem mindegy, hogy a hulláját kutatom át vagy átadja nekem. Ez meggyőzte és átadta őket.
A bunker kijáratánál még összefutottam Amatával, kértem, hogy jöjjön velem, de azt mondta neki itt a helye, kint úgyse maradna életben. Bár fogalmam se volt róla, hogy mi vár kint, reméltem, hogy én életben maradok akár pár percig is és a sugárzás nem öl meg azonnal. De meg kellett próbálnom. Elbúcsúztunk egymástól, kiléptem a bunkerből, annak hatalmas fémajtaja pedig hangos csikorgással csukódott be mögöttem. A bejárat tövében csontvázak hevertek, táblákkal, miszerint ők még kint vannak meg engedjék be őket és hasonlók. Ők nem jutottak be a háború előtt....
